Kétszáz év emlékei

       
A XVIII. században létrejött Fekete Sas Patika eseményekben gazdag életutat mondhat magáénak. A megnyitása óta eltelt több mint két­száz esz­ten­dő ese­mé­nyei, tu­laj­do­nos- és íz­lés­vál­to­zá­sai mind nyo­mot hagy­tak a bú­tor­za­ton és a fel­sze­re­lé­sen. Az egy­mást vál­tó pa­ti­ku­sok ha­gyo­mány­tisz­te­le­té­nek kö­szön­he­tő, hogy e hosz­szú kor­szak egé­sze a ránk ma­radt ere­de­ti tár­gyak meg­le­pő so­ka­sá­gá­val il­luszt­rál­ha­tó.

A szé­kes­fe­hér­vá­ri je­zsu­i­ták 1744-ben kezd­ték épí­te­ni, a mai Fe­ke­te Sas Pa­ti­ka­mú­ze­um­mal szem­ben, im­po­záns mé­re­tű rend­há­zu­kat. 1745 vé­gén, ami­kor Mel­ler Já­nos, az utol­só “ci­vil” pa­ti­kus öz­ve­gyé­nek ha­gya­té­ká­ból meg­vá­sá­rol­ták a gyógy­szer­tárt az ösz­szes fel­sze­re­lés­sel és az­zal a pri­vi­lé­gi­um­mal együtt, hogy más­nak a jö­vő­ben sem ad pa­ti­ka­nyi­tás­ra jo­got a vá­rosi ma­giszt­rá­tus – re­zi­den­ci­á­juk­nak még csak az ut­cai szár­nya ké­szült el. Ezért egy év­ti­ze­den át ide­ig­le­nes he­lyen, a mai Fő u. 6. gaz­da­sá­gi be­já­ra­tá­tól jobb­ra lé­vő he­lyi­sé­gek­ben mű­köd­tet­ték. Kér­dés, hogy ek­kor mi­lye­nek le­het­tek a bú­to­rai?
Va­ló­szí­nű­nek kell tar­ta­nunk, hogy a Mel­ler-­fé­le ha­gya­ték­ban is volt va­la­mi bú­tor, ami leg­alább át­me­ne­ti­leg le­he­tő­vé tet­te a gyógy­szer­tár hasz­ná­la­tát. De a je­zsu­i­ták már ko­rán gon­dos­kod­tak meg­fe­le­lő új bú­tor­zat­ról is. 1746- 47-ben a fe­hér­vá­ri rend­ház­ban mű­kö­dött Co­del­li Jó­zsef la­i­kus frá­ter, aki ko­ráb­ban a je­zsu­i­ták kő­sze­gi há­zá­ban mű­kö­dött, s hoz­zá köt­he­tő az ot­ta­ni pa­ti­ka be­ren­de­zé­sé­nek el­ké­szí­té­se. Min­den bi­zony­nyal az ő mun­ká­já­nak kell tar­ta­nunk az esz­ter­gált, zöld már­vá­nyos fes­té­sű, kar­tu­sos dí­szű fa­té­ge­lye­ket, me­lyek­nek leg­kö­ze­leb­bi ro­ko­na­it Kő­sze­gen ta­lál­juk.
Ami­kor 1971-ben be­zárt a Fe­ke­te Sas gyógy­szer­tár, a lát­szó­lag jel­leg­te­len, zöld olaj­fes­ték­kel le­fes­tett rak­tá­ri bú­tor­zat szét­bon­tá­sa­kor ki­de­rült, hogy en­nek egy ré­sze is egy va­la­mi­kor of­fi­ci­na be­ren­de­zés ré­sze le­he­tett. A gon­dos res­ta­u­rá­to­ri mun­ka nyo­mán si­ke­rült föl­tár­ni azt a tö­re­dé­kes (de így is igen szép) szek­rény­sort, ame­lyet most a pa­ti­ka­mú­ze­um fo­lyo­só­sze­rű má­so­dik he­lyi­sé­gé­ben lát­ha­tunk. A több­szö­rös át­fes­tés alól a fa­té­ge­lye­ké­hez ha­son­ló zöl­des már­vá­nyo­zás ke­rült elő.
Saj­nos, az elő­ke­rült da­ra­bok any­nyi­ra tö­re­dé­ke­sek, hogy ere­de­ti el­ren­de­zé­sük, ösz­sze­füg­gé­se­ik ma már nem meg­ál­la­pít­ha­tó­ak. Mi­u­tán azt biz­to­san tud­juk, hogy a XVI­II. szá­zad­ban a Fe­ke­te Sas ősén, a je­zsu­i­ta gyógy­szer­tá­ron kí­vül nem volt má­sik ilyen in­téz­mé­nye vá­ros­unk­nak, va­ló­szí­nű­nek kell tar­ta­nunk, hogy ez a bú­tor le­he­tett a pa­ti­ka el­ső be­ren­de­zé­se a rend­ház épü­le­té­ben. Ugyan­így el­kép­zel­he­tő­nek lát­szik, hogy ezt az el­ső be­ren­de­zést szin­tén a Kő­szeg­ről ide­he­lye­zett Co­del­li Jó­zsef te­vé­keny­sé­gé­vel hoz­zuk kap­cso­lat­ba.
1749-ben Va­nos­si An­tal Ba­um­gart­ner Ber­ná­tot, a XVI­II. szá­zad leg­ne­ve­sebb je­zsu­i­ta fa­ra­gó­mes­te­rét he­lyez­te Szé­kes­fe­hér­vár­ra, aki ko­ráb­ban a tren­csé­nyi, esz­ter­go­mi, bé­csi és va­ras­di re­zi­den­ci­á­kon mű­kö­dött. Ba­um­gart­ner egé­szen 1760-ig irá­nyí­tot­ta a fe­hér­vá­ri rend­ház fa­ra­gó- és asz­ta­los­mű­he­lyé, Ez a mű­hely ké­szí­tet­te el a temp­lom és a rend­ház tel­jes bel­ső be­ren­de­zé­sét: a re­fek­tó­ri­um (saj­nos, még a XVI­II. szá­zad vé­gén el­tűnt, vagy el­pusz­tult) bú­to­ra­it, a fenn­ma­radt, sú­lyos tölgy­fa aj­tó­kat, ka­pu­kat, a temp­lom pad­ja­it, ol­tá­ra­i­nak dí­szes fa­ra­gá­sa­it és a szép ará­nyú gyón­ta­tó­szé­ke­ket. (De Ba­um­gart­ner mel­lett ju­tott má­sok­nak is a fel­ada­tok­ból: a temp­lom gaz­dag plasz­ti­ká­jú szó­szék­ét Be­bó Ká­roly ké­szí­tet­te, a fő­ol­tár ta­ber­ná­ku­lu­mát egy is­me­ret­len ne­vű pes­ti mes­ter. A sek­res­tye Eu­ró­pa-­szer­te rit­ka szép­sé­gű ro­ko­kó szek­ré­nye­it pe­dig egy pá­los szer­ze­tes, Hyngel­ler Já­nos la­i­kus frá­ter fa­rag­ta.) Ba­um­gart­ner mű­he­lyé­ből ke­rül­tek ki a pa­ti­ka “új” bú­to­rai is, az­az azok a szek­ré­nyek, ame­lye­ket a mai of­fi­ci­na négy fa­la men­tén lát­ha­tunk. A je­zsu­i­ták ránk ma­radt fel­jegy­zé­sei sze­rint a pa­ti­ka bú­to­rai 1758-ban ké­szül­tek el. Ek­kor már két esz­ten­de­je új he­lyi­ség­ben mű­kö­dött a gyógy­szer­tár. 1756-ban ugyan­is fel­épült a rend­ház­épü­let ud­va­ri szár­nya, és ab­ban az új re­fek­tó­ri­um. A pa­ti­kát ek­kor a ré­gi­be, egy stuk­kók­kal gaz­da­gon dí­szí­tett ut­cai szo­bá­ba köl­töz­tet­ték. Ez a he­lyi­ség az em­lí­tett gaz­da­sá­gi be­já­rat­tól bal­ra he­lyez­ke­dett el, s hogy a ve­vők az ut­cá­ról köny­nyeb­ben meg­kö­ze­lít­hes­sék, az egyik ab­lak he­lyén aj­tót nyi­tot­tak és tölgy­fa­lép­cső­vel biz­to­sí­tot­ták a be­já­rást.

A “ré­gi” és “új” bú­tor, a Co­del­li ál­tal ké­szí­tett fes­tett pu­ha­fa be­ren­de­zés és Ba­um­gart­ner fa­ra­gott tölgy­fa szek­ré­nyei bi­zo­nyos ide­ig nyil­ván együtt is hasz­ná­lat­ban vol­tak még ere­de­ti he­lyü­kön is, de va­ló­szí­nű­leg át­me­ne­ti­leg az újabb he­lyi­ség­ben is. Az egy­sze­rű lo­gi­kán túl ezt bi­zo­nyít­ja, hogy a res­ta­u­rá­lás so­rán bi­zo­nyí­tást nyert: a két­fé­le bú­tor pol­ca­i­nak ró­zsa­szí­nes hát­tér­fes­té­se tel­je­sen azo­nos ár­nya­la­tú. A je­zsu­i­ta föl­jegy­zé­sek­ben sze­rep­lő 1758-as év­szám a mun­ka tel­jes be­fe­je­zé­sét je­len­ti. Nyil­ván­va­ló, hogy e nagy­igé­nyű, és mé­re­te­i­ben sem cse­kély mun­ka nem hir­te­le­né­ben, az új he­lyi­ség­be köl­tö­zés­kor ké­szült. Ba­um­gart­ner mű­he­lye nyil­ván egy­szer­re több fel­ada­ton is dol­goz­ha­tott pár­hu­za­mo­san: al­kal­maz­kod­va a pil­la­nat­nyi igé­nyek­hez és szük­ség­hez. A nem egy­ide­jű ké­szí­tés­re mu­tat­nak az of­fi­ci­na be­ren­de­zés egyes ré­szei köz­ti, szem­mel lát­ha­tó el­té­ré­sek is. A mé­ret­be­li kü­lönb­sé­gen túl – ami más okok­kal is ma­gya­ráz­ha­tó – ilyen fel­tű­nő do­log a hosz­szabb és rö­vi­debb szek­ré­nyek kö­zött az el­té­rő pár­kány­meg­ol­dás, a li­zé­nák tel­je­sen kü­lön­bö­ző fe­je­ze­tei, a sza­bad me­zők tük­ré­nek el­té­rő dí­szí­té­se, és leg­in­kább a két ki­sebb szek­rény­nek a hosz­szan­ti­a­ké­nál lé­nye­ge­sen gaz­da­gabb plasz­ti­ká­ja. Az egé­szet ösz­sze­ha­son­lít­va a temp­lo­mi be­ren­de­zés­sel, a hosz­szan­ti szek­rény­so­rok in­kább a gyón­ta­tó­szé­kek­kel vet­he­tők ösz­sze, míg a nyí­lá­sok kö­zé szo­rí­tott két ki­sebb a pa­dok lé­nye­ge­sen gaz­da­gabb meg­ol­dá­sá­val. Egyéb­ként épp e gaz­dag­ság te­szi va­ló­szí­nű­vé, hogy a két ki­sebb szek­rény ké­szült utol­já­ra, ami­kor a gyógy­szer­tá­rat egy­sze­rűbb he­lyé­ről a stuk­kó­dí­szes egy­ko­ri re­fek­tó­ri­um­ba köl­töz­tet­ték át. 

A bú­tor­za­ton kí­vül a je­zsu­i­ták em­lé­két még szá­mos fel­sze­re­lé­si tárgy idé­zi a Fe­ke­te Sas Pa­ti­ka­mú­ze­um­ban. Így el­ső­sor­ban a már em­le­ge­tett, ci­lin­der­for­má­jú, esz­ter­gált fa­té­ge­lyek, ame­lye­ket az egy­mást vál­to­ga­tó tu­laj­do­no­sok több­ször is át­fes­tet­tek. A be­já­rat­tal szem­be­ni pol­con he­lyez­tünk el egy so­ro­zat té­gelyt, me­lyen be­mu­tat­juk a res­ta­u­rá­lás so­rán fel­tárt va­lam­eny­nyi fes­tés­ré­te­get. Ugyan­csak a je­zsu­i­ták ide­jé­ből szár­ma­zik a bel­ső he­lyi­ség­ben lát­ha­tó nagy tink­tú­ra­prés és az 1752-es év­szám­mal el­lá­tott, fel­ira­tos réz­mo­zsár is. Saj­nos csak igen ke­vés pél­dány ma­radt ránk – ép­pen anya­gá­nak tö­ré­keny­sé­ge mi­att – az IHS je­lű üve­gek­ből.

1774-ben, a je­zsu­i­ták fel­osz­la­tá­sa után a rend­ház és a gim­ná­zi­um a pá­lo­sok ke­zé­be ke­rült, de a pa­ti­kát – mint ír­tuk – el­ár­ve­rez­ték, és az is­mét ci­vil ke­ze­lés­be ke­rült. Val­ter Fe­renc köl­töz­tet­te a bú­to­ro­kat a mai he­lyük­re, és ő ke­resz­tel­te Fe­ke­te Sas­nak, vagy pon­to­sab­ban a XVI­II. szá­zad gya­kor­la­ta sze­rint né­me­tül: Apot­he­ke zum Schwar­zen Ad­ler-­nek. 

Val­ter, na­gyon sze­ren­csé­sen, az ere­de­ti he­lyi­ség­hez ha­son­ló alap­raj­zi el­ren­de­zé­sű bol­tot ta­lált pa­ti­ká­ja szá­má­ra. Így az of­fi­ci­na bú­to­ra­it szin­te nem is kel­lett át­ala­kí­ta­nia. Egye­dül ta­lán a hosz­szan­ti szek­rény­sort a hát­só ki­sebb­hez kap­cso­ló pár­kány ügyet­len el­he­lye­zé­sén érez­ni va­la­mi za­vart, s a jobb ol­da­li szek­rény­sor se­ho­va sem nyí­ló, vak aj­tó­nyí­lá­sa em­lé­kez­tet egy ko­ráb­bi más el­ren­de­zés­re.
Az át­köl­tö­zés­sel, il­let­ve a név­vá­lasz­tás­sal egy idő­ben, de még min­den­képp a XVI­II. szá­zad­ban ké­szül­tek a két­fe­jű fe­ke­te sas-­dí­szű ke­mény­cse­rép edé­nyek, me­lyek a pá­pai ma­nu­fak­tú­rá­ból ke­rül­tek ki.
Az ere­de­ti ba­rokk tá­ra­asz­tal saj­nos min­den nyom nél­kül el­tűnt. A XIX. szá­zad el­ső har­ma­dá­ban cse­rél­tet­het­te ki Bra­un Fe­renc, aki a mai em­pire stí­lu­sú, pat­kó­ala­kú asz­talt csi­nál­tat­ta. Ugyan­csak az ő ide­jé­ből szár­maz­nak a szép­szá­mú fém­be­té­tes üveg­té­ge­lyek. Bra­un ala­kí­tot­ta ki a be­já­rat és a jobb ol­da­li ki­ra­kat fi­nom vö­rös már­vány ke­re­te­zé­sét, ő csi­nál­tat­ta az aj­tó rend­kí­vül szép meg­mun­ká­lá­sú for­gó­pánt­ja­it is.

A XX. szá­zad ele­jén a Lu­káts csa­lád mo­der­ni­zál­ta is­mét a pa­ti­ka fel­sze­re­lé­sét. Az egy­ko­ri ka­pu­be­já­ra­tot is ek­kor ala­kí­tot­ták át iro­dá­vá, il­let­ve la­bo­ra­tó­ri­um­má. (En­nek he­lyén van ma az a fo­lyo­só­sze­rű rész, ahol a ko­rai fes­tett bú­tor tö­re­dé­kei van­nak ki­ál­lít­va.) Ek­kor ké­szült a bal ol­da­li ki­ra­kat ke­re­te­zé­se is, amely stí­lu­sá­ban fi­no­man idé­zi, de nem má­sol­ja a má­si­két, il­let­ve a be­já­rat­ét. Jel­leg­ze­te­sen a szá­zad ele­jét idé­zi a vil­lany­vi­lá­gí­tós, sár­ga­réz mér­leg a pat­kó ala­kú tá­ra­asz­ta­lon. 

Va­la­mi­vel ko­ráb­bi az a neo­ba­rokk óra, mely Ei­sen­bach Fe­renc szé­kes­fe­hér­vá­ri mű­he­lyé­ből ke­rült a be­já­rat­tal szem­köz­ti szek­rény­re.
A két év­szá­zad so­rán az egy­mást vál­tó tu­laj­do­no­sok mind ala­kí­tot­tak va­la­mit a pa­ti­kán. Ki új tár­gyak­kal egé­szí­tet­te ki a be­ren­de­zést, ki át­fes­tet­te, ki ki­egé­szí­tet­te, így, vagy úgy ala­kí­tot­ta. Az egy­ko­ri el­ső of­fi­ci­na bú­tor fes­tett szek­ré­nye­it va­ló­szí­nű­leg már a je­zsu­i­ták is át­szab­ták, ami­kor pa­ti­ká­ju­kat az ál­ta­luk vég­le­ges­nek vélt he­lyé­re köl­töz­tet­ték.
A Ba­um­gart­ner-­fé­le “új” bú­tor el­ké­szü­lé­se­kor a “ré­gi” nyil­ván új funk­ci­ót ka­pott, ki­ke­rült az of­fi­ci­ná­ból, s nyil­ván nem ke­vés át­ala­kí­tást el­szen­ved­ve ek­kor ke­rül­he­tett a la­bo­ra­tó­ri­um­ba. Így va­ló­szí­nű, hogy ami­kor Val­ter mes­ter 1774-ben az egész pa­ti­kát át­köl­töz­tet­te az ut­ca túl­só ol­da­lá­ra, eb­ben a be­ren­de­zés­ben már va­ló­ban nem lá­tott mást, mint meg­fe­le­lő nyers­anya­got sa­ját la­bo­ra­tó­ri­u­ma be­ren­de­zé­sé­hez. Ta­lán ek­kor, ta­lán ko­ráb­ban – ma már ezt is ne­héz len­ne meg­mon­da­ni – meg­kez­dő­dött el­hasz­ná­ló­dott da­rab­ja­i­nak ki­cse­ré­lé­se, s a be­ren­de­zés ál­lan­dó, szük­ség sze­rint ala­kít­ga­tá­sa, tol­do­zá­sa. Az egy­re ek­lek­ti­ku­sabb együt­test csak egy­sé­ges, min­den ere­de­ti színt és for­mát el­ta­ka­ró fes­té­se fog­ta ösz­sze.
Ke­ve­seb­bet szen­ve­dett az “új” bú­tor. Az ere­de­ti­leg nyers töl­gyet ugyan tu­laj­do­no­sai több­ször is át­fes­tet­ték, ezek­nek az ide­gen ré­te­gek­nek az el­tá­vo­lí­tá­sa azon­ban le­het­sé­ges volt. A res­ta­u­rá­lás fel­tár­ta az egy­ko­ri ara­nyo­zá­so­kat is, így ez­zel és a hát­tér már em­le­ge­tett ró­zsa­szín szí­ne­zé­sé­vel, s a pol­co­kon az ere­de­ti szí­ne­it visz­sza­nyert té­ge­lyek­kel a pa­ti­ka egész meg­je­le­né­se sok­kal üdéb­bé vált, mint ahogy ko­ráb­ban meg­is­mer­tük.
A res­ta­u­rá­lás so­rán az át­fes­té­sen kí­vül még né­hány, az ere­de­ti­től ide­gen, ké­sőb­bi be­épí­tés el­tá­vo­lí­tá­sá­ra is sor ke­rült. Így a be­já­rat mel­let­ti ki­seb­bik szek­rény­ből és a jobb ol­da­li hosz­szan­ti pol­co­zat kö­ze­pé­ből egy­-egy jel­leg­te­len üve­ges vit­rint kel­lett ki­ven­ni. A tá­ra­asz­tal mö­göt­ti polc­ba az 1920-as évek­ben egy sze­cesz­szi­ós ízű, de na­gyon jó for­má­lá­sú mé­reg­szek­rényt épí­tet­tek be, Taff­ner Vi­dor ter­vei sze­rint. Az egy­sé­ges lát­vány és az ere­de­ti funk­ció visz­sza­nye­ré­se cél­já­ból ugyan ezt is ki kel­lett emel­ni he­lyé­ről.

 

Reklámok

Múltam emlékei – időszaki kiállítás a patikában

A kép forrása http://www.szikm.hu

Helyszín: Fekete Sas Patikamúzeum, Székesfehérvár, Fő u. 5
Időpont: 2013.04.05., 17:00
Meghívó: itt tekinthető meg.

1938 ÉS 1988 FOTÓKON alcímű kiállítást Dr. Demeter Zsófia múzeumigazgató köszönti.
A kiállítást megnyitja: Dr. Cser-Palkovics András polgármester.
A kiállítás kurátora Bányai Balázs. 

A Szent István Múzeum az 1938-as és az 1988-as év Szent István ünnepeit megörökítő családi fotókat mutatja be a Fekete Sas Patikamúzeumban nyíló Múltam emlékei című időszaki kiállításon a nagyközönségnek.
Olyan fényképeket láthatunk, melyek többek közt a Szent Jobb 1938-as Székesfehérvárra való érkezését, a Vitéz avatást, Prohászka püspök újratemetését, a tanügyi kiállítást, a levente ünnepét örökítettek meg.

1988-ból az augusztus 20-ai székesfehérvári országos ünnepség, a körmenet, az ünnepi irodalmi műsor és a Deák Gyűjtemény megnyitásának felvételeit láthatjuk.

A fényképek felajánlóit múzeumi kiadványokkal jutalmazzuk meg.

A kiállítás 2013. június 9-ig látogatható.

Varázslatos illatszerek

Három csepp rózsavíz, négy-négy csepp citrom-, narancs és bergamottolaj kerüljön húsz milliliter mandulaolajba vagy akár alkoholba; hozzá épp csak két cseppnyi narancsvirág, és ugyanennyi petitgrain – máris kész a vidéki kert illatkompozíció. A lehetőségek száma végtelen, nem csak recept szerint, de saját ötlet alapján is dolgozhatunk.

A szantálfa, a tömjén, a vanília, a mósusz, a rozmaring, a jázmin, a geránium mind-mind olyan illatanyagok, amelyekből jó érzékkel igazán egyedi ajándék készíthető. Nem kell más hozzá, csak némi jó minőségű illóolaj, édesmandulaolaj, vagy alkohol, szemcseppentők, lehetőleg egy mérőhenger és pár gyógyszeres üvegcse, no és jó orr.

A Fekete Sas Patikamúzeum nemrégiben karácsonyi illatszerkészítő foglalkozást tartott az érdeklődőknek, ám Krizsány Anna múzeumi népművelő azokat is biztatja, akik nem tudtak elmenni: bátran álljanak neki otthon az illatszerkeverésnek.  A legfontosabb a jó alapanyag. A legolcsóbb illóolajokkal nem biztos, hogy olyan hatást érünk el, mint a patikákban, gyógynövényboltokban kaphatók esetében.

Eleinte nem árt, ha recept szerint állítjuk össze a kölninket,  s csak némi gyakorlattal állunk neki a saját illat kidolgozásának. Elkészíthetjük például a klasszikus kölnivíz, a 4711 illatát: kiindulásként öntsünk ki 20 milliliter 70 százalékos alkoholt  mérőhengerben – érzékeny bőrűeknek a mandulaolaj ajánlott -, ebbe cseppentsünk tiszta szemcseppentővel 2 csepp geránium-, 120 csepp levendula-, 18-18 csepp édesnarancs- és petitgrain-, illetve 25-25 csepp citrom- és bergamottolajat. Töltsük sötét üvegcsébe, zárjuk le, s egy hétig naponta  rázzuk össze.

A parfüm, a parfümös víz, azaz “eau de parfum”, a kölni, valamint a toalettvíz, azaz “eau de toilette” között is van különbség. A legmagasabb illóolaj koncentrációval a parfümök rendelkeznek, ezek akár hat órán keresztül illatoznak. A parfümös víz kisebb töménységű, 85-90 százalékos alkohollal készül, s három-öt órán át érezni illatát. A toalettvíz 2-4 órán át ható könnyű illatszer, így főként alkalmakra, nyári estékre javasolt. A kölnivíz a legkönnyebb a maga 70 százalékos alkoholhoz adott 3-5 százalék töménységű illatanyag tartalmával – derül ki. Ám a jó illatszernek idő kell, amíg beérik: a különböző anyagoknak össze kell érni, hogy végül kialakuljon saját, egyedi illatunk.

A patika története röviden

Mint ahogyan az előző írásunkban is említettük a Fekete Sas Patika Múzeum korábban működő patika volt. Az alábbiakban az eredeti patika történetét meséljük el.

Szé­kes­fe­hér­vá­rott az el­ső gyógy­sze­rész már 1688-ban, köz­vet­le­nül a tö­rö­kök aló­li fel­sza­ba­du­lás el­ső nap­ja­i­ban meg­te­le­pe­dett. A le­vél­tá­ri ada­tok sze­rint ez az el­ső gyógy­sze­rész – Sar­tory Já­nos – Pá­pá­ról ke­rült vá­ros­unk­ba. A kö­vet­ke­ző év­ti­ze­dek­ben elég sű­rűn vál­toz­tak a fe­hér­vá­ri pa­ti­ku­sok. A fenn­ma­radt ira­tok ta­nú­sá­ga sze­rint, az egy­mást vál­tó tu­laj­do­no­sok mun­ká­ja nyo­mán egy­re na­gyobb ér­té­ket kép­vi­sel a fel­sze­re­lés és a gyógy­szer­kész­let. Így 1745 dec­em­be­ré­ben, ami­kor az utol­só ci­vil gyógy­sze­rész öz­ve­gyé­nek ha­lá­la után a je­zsu­i­ták szer­zik meg a pa­ti­kát, már ezer­két­száz fo­rint vé­tel­árat kel­lett fi­zet­ni­ük, ami ak­kor igen te­kin­té­lyes ösz­szeg volt.
A Fe­ke­te Sas tör­té­ne­te tu­laj­don­kép­pen ez­zel a vé­tel­lel kez­dő­dött. 1746-ban a fe­hér­vá­ri je­zsu­i­ták leg­főbb me­cé­ná­sa, Va­nos­si An­tal (Va­nos­si Lő­rinc szé­kes­fe­hér­vá­ri har­min­ca­dos fia, s egyéb­ként ma­ga is je­zsu­i­ta szer­ze­tes, ez idő­ben a tren­csé­nyi rend­ház fő­nö­ke, ké­sőbb egyi­ke a rend leg­főbb ve­ze­tő­i­nek) egy ma­gya­rul, la­ti­nul, szlo­vé­nül és né­me­tül be­szé­lő pa­ti­kust, Masch­ner Ja­ka­bot küld­te a vá­ros­ba.
Őt 1748-ban Hill Má­tyás vál­tot­ta fel, aki még a je­zsu­i­ta rend fel­osz­la­tá­sa, 1773 után is el­lát­ta a gyógy­sze­ré­szi és be­teg­ápo­lói te­en­dő­ket. 1774-ben el­ár­ve­rez­ték a pa­ti­kát, s ak­kor Val­ter Fe­renc, po­zso­nyi gyógy­sze­rész vet­te meg a be­ren­de­zést. 1811-től Bra­un Fe­renc és utó­dai, a szá­zad­for­du­ló­tól kezd­ve az 1950-es ál­la­mo­sí­tá­sig pe­dig a Lu­káts csa­lád mű­köd­tet­te a pa­ti­kát.

Részletesebben a Wikipedián is olvashatunk a patika történetéről.

A múzeum születése

A barokk officína

A Fe­ke­te Sas pa­ti­ka 1971-ben szűnt meg élő gyógy­szer­tár­ként mű­köd­ni. 1975-ben, az épü­let és a be­ren­de­zés szak­sze­rű res­ta­u­rá­lá­sa után, a több mint két­száz éves in­téz­mény már mú­ze­um­ként nyi­tot­ta meg is­mét aj­ta­ját a kö­zön­ség előtt.
A mú­ze­um mű­em­lé­ki be­ren­de­zé­se és fel­sze­re­lé­si tár­gyai a Fej­ér Me­gyei Gyógy­szer­tá­ri Köz­pont ön­zet­len aján­dé­ka­ként ke­rül­tek be­mu­ta­tás­ra. Az épü­let fel­újí­tá­sá­nak és a res­ta­u­rá­lás költ­sé­ge­it Fej­ér me­gye Ta­ná­csa biz­to­sí­tot­ta.
A res­ta­u­rá­lást a Kép­ző­mű­vé­sze­ti Ki­vi­te­le­ző Vál­la­lat fa­szob­rá­szai vé­gez­ték. Az épü­let fel­újí­tá­sá­nak ter­ve­it Er­dei Fe­renc és Ör­si Ká­roly az Or­szá­gos Mű­em­lé­ki Fe­lü­gye­lő­ség mun­ka­tár­sai ké­szí­tet­ték. Kü­lön kö­szö­net il­le­ti Sza­bó Ló­ránt gyógy­sze­részt, aki a res­ta­u­rá­lást és a ki­ál­lí­tás ren­de­zé­sét hi­va­ta­li kö­te­les­sé­gét mesz­sze meg­ha­la­dó lel­ke­se­dés­sel tá­mo­gat­ta.